.:A könyv szerzője:.
.:A könyv szerzője:. : Interjú Interjú Jeremy Prax  Interjú J.K.Rowling-gal a hatodik könyvről Rowling és az Interjú készítője: Jeremy Prax a 6. könyvet nézegetik!   Jeremy Paxman: Tehát ez lenne az? JKR: Ez lenne az. JP: Belekukucskálhatunk? JKR: Ühüm, egy kicsikét. Pl. ide bele lehet nézni. Na jó, ennyi elég. JP: Hány oldal? JKR: 766... és mindez írói válságban készült, úgyhogy azt hiszem, mindenki elismerheti, hogy nem semmi. JP: De nem találja ezt az egész titkolózási felhajtást kissé nevetségesnek? JKR: Nem. JP: Miért nem? JKR: Egyáltalán nem. Sőt, ez nagyrészt az én ötletem. JP: Csakugyan? JKR: Igen, határozottan. Persze, lehet cinikusan hozzáállni, és ezen az alapon rá lehet sütni, hogy az egész üzleti fogás, de nem akarom, hogy a gyerekek tudják, hogy mi várható. Mert éppen ez az élvezetes ebben a sztoriban, és nem azért küzdöttem vért izzadva, hogy elrejtsem az összes apró nyomocskát és utalást a sztoriban, mert ez az én... majdnem azt mondtam, hogy az életem, de persze nem az életem, csak életem nagyon fontos része. JP: Volt valami súlyos ára a sikernek és hírnévnek? JKR: Ez érdekes kérdés, mert sosem álmodoztam hírnévről. Persze, volt egy elképzelésem arról, hogy egyszer híres író leszek, de a valóságban ez az állapot nem úgy fest, ahogy elképzeltem. Azt hittem, hogy híres írónak lenni olyan, mint pl. Jane Austennek lenni. Otthon ücsörögni a dolgozószobában, míg mindenki olvassa a könyveimet, és időnként levelet váltani a trónörökös titkárával. Arra sosem gondoltam volna, hogy átfésülik a szemetesem tartalmát, állandóan teleobjektívvel fotóznak a tengerparton. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen negatívan befolyásolja majd mindez a lányom életét, pedig így van. Persze nagy képmutatás lenne azt mondani, hogy semmi jó nincs a hírnévben, mert például számtalanszor találkozom olyanokkal, akik odajönnek hozzám és igazán szépeket mondanak a munkámról...attól persze mindjárt több az ember életereje. Ez mindig csodálatos élmény. Bár mondjuk jobb, ha nem akkor jönnek oda, mikor éppen tudodmit vásárolok. JP: Vécépapírt? JKR: Pontosan, kérdéses jellegű termékeket. De mindig akkor jönnek, sosem a zöldségesnél. JP: Megváltoztatta Önt a siker? JKR: Igen. JP: Hogyan? JKR: Többé nem érzem magam haszontalan földterhének. JP: Haszontalan földterhének érezte magát? JKR: Tökéletes földterhének. Semmirekellő voltam. Tényleg. Erre kiderült, hogy van egy dolog, amit jól csinálok, pedig sosem képzeltem volna, hogy képes vagyok ilyen történetet alkotni, és ebben nagy megerősítés volt számomra, mikor kiadták a könyvet. JP: És mi a helyzet az anyagiakkal? Sokan éreznek lelkiismeret-furdalást, ha hirtelen sok pénzük lesz. Önt nem bántja a lelkiismeret? JKR: Dehogynem, határozottan. JP: Miért? JKR: Nem lettem rögtön nagyon gazdag. A legnagyobb ugrást az amerikai előleg jelentette, amelyből házat tudtam venni, azt sem készpénzből, de addig bérelt lakásban laktunk. Akkor nem éreztem lelkiismeret-furdalást, csak kissé meg voltam ijedve. Mert azt gondoltam: most van pénzem, de jobb lesz vigyázni. Aztán később tényleg elkezdtem szégyellni magam. Bizony. De legalább ok-okozat viszonyban valamennyire igazolni tudtam a dolgot. Tudtam, hogy nagyon keményen megdolgoztam érte, még ha a jutalom aránytalanul nagy volt is, láttam, hogy milyen göröngyös út vezetettet odáig és ebben találtam némi önigazolást. JP: Beszéljünk egy kicsit a következő könyvről. Harry, Ron és Hermione idősebbek lesznek. Mennyiben változnak? JKR: Meglehetősen sok tekintetben, mert én kissé gonosz dolognak tartom, hogy a gyerekkönyvek szereplői sosem változhatnak, pedig esetleg már elmúltak 20 évesek is. Így pl. a "Famous Five" sorozat hősei sosem kapnak semmiféle hormonális impulzust , kivéve mondjuk mikor a pikniket megterítő Anne-nak azt mondják, hogy jó kis feleség lenne belőle. JP: De ez a gyerekkönyvek jellemzője, nem? A gyerekek sosem nőnek fel. JKR: Ez a jelenség a Pán Péterben éri el csúcspontját, melyben ezt ki is mondják, és én ezt kissé ijesztőnek tartom. Kaptam egy nagyon szókimondó levelet egy asszonytól azután, hogy azt nyilatkoztam, hogy Harry randevúzni fog a következő könyvben. Azt írta: 'Ezt nem teheti, azt akarom, hogy ezek a könyvek olyan világot jelentsenek a gyermekeim számára, ahová visszahúzódhatnak'. Szó szerint ezt írta: 'a fájdalom és félelem elől', és én erre visszakérdeztem: 'Olvasta maga a könyveimet? Hogyhogy "fájdalom és félelem nélkül"? Harry a poklokat járja meg, valahányszor visszatér az iskolába'. Tehát egy kis lamúr csak enyhít a helyzeten. JP: Tehát párok alakulnak ki ebben a könyvben? JKR: Hát, szép lassacskán. JP: Szokatlan párok? Mint például Hermione és Draco Malfoy? JKR: Nem mondanám el, teljes kétségbeesésbe döntené a rajongói oldalakat. Annyira élvezik a kis teóriáikat - és csakugyan, azok nagyon izgalmas dolgok. És némelyik majdnem eltalálja! Eddig még senkinek se sikerült- utánanéztem alaposan, és még tényleg soha, senki... Az az igazság, hogyha valaki egyszer tényleg rájönne, én borzasztó dühös lennék, mert ez lesz a lényeg az egészben. És sokat elárul a tény, hogy páran súrolták az ötletet, de senki sem jutott el épp odáig. Eléggé frusztráló lenne, ha 13-14 év munka után valaki egyszer csak előállna és azt mondaná: igen, ez történik majd a hetedik kötetben. Mert már túl késő változtatni, minden el van rendezve, az összes nyom a szövegbe szőve. JP:Zűrös tinédzser lesz Harryból? JKR: Ebben a könyvben sokkal-sokkal több benne a düh. Sokszor haragszik és többnyire joggal, ha megnézzük, mi mindenen is ment keresztül. Épp ideje, hogy ráébredjen, hogy az élet nem egészen igazságos hozzá. JP: A jelenség másik oldala a marketing. Az ember végignézi a merchandisinget és ilyen dolgokat lát, mint a "Harry Potter Jeges-Sütőtöklé Turmix" JKR: Tényleg van ilyen, vagy ezt most csak kitalálta? JP: Van ilyen. Hímzett Harry Potter-póló, Éjszakai Seprűtúra-törülköző, Harry Potter-Ron Weasley ébresztőóra, stb, stb... JKR: Az óráról tudtam. Hogy mint gondolok minderről? Nos, azt hiszem nyilvánvaló, hogy ha tehettem volna mindez ellen, tettem volna. Évente kétszer leülünk tárgyalni a Warner Brosszal a marketingről, és látni kellene a termékeket, amelyek forgalmazását végül nem engedtem, mint pl. a Moaning Myrtle-Riasztós Vécéülőke és még borzalmasabbak. JP:Szerintem ez pont vicces JKR: Mindjárt gondoltam. Egyáltalán nem vicces, sőt, szörnyű. JP: De mondhatta volna: 'Nem, nem engedélyezek semmiféle merchandisingot'. JKR: Szerintem annakidején nem mondhattam volna. Nem vagyok jó az évszámokban, de azt hiszem 1998-1999 körül kezdtünk tárgyalni a Warnerrel, és akkoriban semmit se tehettem volna, hogy megállítsam őket. Ilyen a filmszakma. JP: Sosem gondol arra, hogy amit létrehozott, az nem külön világ, hanem műanyag bóvli tömegeként él az emberek tudatában? JKR: Hogy aggódom-e? Egészen őszintén? Egészen őszintén megmondva: nem. Szerintem ezek a könyvek mindig fontosabbak lesznek, mint a bóvli. Lehet, hogy ez arrogánsan hangzik, de így gondolom. JP: Most, hogy elérte ezt a szintet, tisztában van vele, hogy mennyit is keres igazából? JKR:Nem. JP: Tudja, hogy mennyit keresett tavaly? JKR:Nem. JP: Gondolom milliókat. JKR: Nemrég találkoztam a könyvelőmmel, aki azt mondta: 'A toplisták szerint gazdagabb vagy, mint a Királynő, tehát elég sokat összekapartál.' Nagyjából persze tudom, hogy milyen súlycsoportban vagyok, annyira nem vagyok tájékozatlan. És biztos, hogy nincs 280 millió fontnyi vagyonom. JP: Mégis, mekkora a vagyona? JKR: Miért kellene elárulnom? JP: Megkérdezni csak szabad? JKR: Kérdezni szabad... JP: Említette a korábbi könyvekkel kapcsolatban, hogy ahogy eggyel kész volt, már bele is fogott a következőbe. Elkezdte a hatodikat? JKR: Igen. JP: Hol tart benne? JKR: Még nem sokat haladtam, mert közben született egy gyerekem. De még Daviddel való terhességem idején elkezdtem a hatodik részt. És néha most is hozzájutok, ami nem is rossz, figyelembe véve, hogy a fiam csak tíz hetes. Ez általában semmi szabad időt nem jelentene. De egy kicsit tudtam haladni mostanában is. JP: Ki fog derülni az ötödik könyvben, hogy miért voltak annyira fontosak Voldemortnak Harry szülei? JKR: Igen. JP: Elmondana többet arról, hogy... JKR: Nem. Ugyan már, csak pár nap. Majd a könyvben kiderül. JP: Mit hajlandó elárulni belőle? JKR: Természetesen új SVK[DADA]-tanár lesz. JP: Egy hölgy? JKR: Igen. de nem Fleur, ahogy az az Interneten elterjedt. És nem is... ki is a másik, akit emlegetnek? Mrs. Figg. Nem is Mrs. Figg. Mindkét ötlettel találkoztam. JP: Kiderül majd több Snape-ről? JKR: Igen. JP: És Harry anyjáról? Hogy volt-e köztük valami, viszonzatlan szerelem, vagy egyéb? JKR: És innen eredne gyűlölete Harry iránt? JP: Igen. JKR: Most spekulál? JP: Igen spekulálok, és kérdezem, hogy elmondaná-e. JKR: Tényleg nem mondhatom el. De sokkal több ki fog derülni a könyvben Snape-ről, mármint Snape személyéről. JP: Haláleset lesz a könyvben? JKR: Igen. Borzalmas haláleset. JP: Egy jelentős szereplő halála. JKR: Igen. Kimentem a konyhában, mikor végeztem vele... JP: Mármint végzett az illetővel? JKR: Igen. Megírtam a halálesetet és ezzel kész volt. Visszavonhatatlan. Tényleg meghalt. Ekkor kimentem a konyhába, sírva és Neil azt mondta 'Neked meg mi bajod?' Erre én: 'Megöltem valakit.' Azt mondta: 'Hát ne öld meg, ha ilyen rosszul esik.' Erre én azt mondtam: 'Ez nem így működik. Ha gyerekkönyvet írsz, meg kell tanulnod kegyetlennek lenni.' JP: Felkavarja majd az olvasót? JKR: Igen. Számomra is felkavaró volt. Rég tudtam, hogy ez lesz, bár sokáig tagadtam magam előtt is, és úgy dolgoztam a karakterrel, mintha nem tudnám. JP: Tehát végig tudta, hogy mi lesz a főszereplők sorsa egész a sorozat folyamán? JKR: Igen. JP: Akkor miért áll meg a történettel, mikor Harry felnő? JKR: Miből gondolja, hogy Harry megéri azt az időt? JP: Ó. Mármint a hetedik könyv végét? JKR: Ez is egy módja lenne, hogy véget vessünk a bóvlihadjáratnak. JP: Ez olyan, mint levágni az Aranytojást tojó ludat, nem? JKR: Lehet. De hát gazdagabb vagyok, mint a Királynő, miért érdekelne ez engem? FOLYTATÁSA LESZ!!!!!!!! Egy interjú Tóth Tamás Boldizsárral A Harry Potter magyar fordítója beszél arról, hogy hogyan lett fordító, és hogy milyennek találja a könyvet. A mai kultúra világában nagy kérdés, mi számít „magas mûvészeti” és mi „kommersz” alkotásnak. Hogyan húzható meg, ha meghúzható egyáltalán közöttük a határvonal? Elintézhetô-e egy-egy „kommersz” alkotás sikere valamely felsôbbrendûséget kifejezô legyintéssel? Elmehetünk-e szó nélkül olyan mûvek mellett, amik a fél világot izgalomban tartják, formálják ízlését, beszélgetésének témáját alkotják? Az Irodalom Visszavág feladatának tekinti, hogy idôrôl idôre hírt adjon e populárisnak tekintett mûvekrôl is. December elejére ígéri az Animus Kiadó a Harry Potter-könyvek ötödik darabjának megjelentetését. Ebbôl az alkalomból (is) kérdezem Tóth Tamás Boldizsárt, a Harry Potter-könyvek magyar fordítóját mûfordítói pályájáról és természetesen a Harry Potterrôl. Goretity József: Hogyan csöppentél bele a mûfordítói szakmába? Tóth Tamás Boldizsár: Egészen véletlenül. Amikor végzôs egyetemista voltam és a szakdolgozatomat írtam, megélhetési okokból pénzszerzési lehetôséget kerestem, és barátaim révén eljutottam egy filmforgalmazó céghez, amelynek szüksége volt sajtó- és reklámanyagok fordítására. A késôbbiekben filmeket kezdtem el fordítani náluk, filmfeliratokat és szinkronszövegeket készítettem, és a mai napig idôm nagyobbik részében ezt csinálom. Elsôsorban amerikai filmek szövegeinek, dalainak, mindennek, aminek kell, magyarra fordítását végzem. G. J.: És a könyvfordítással miként kerültél kapcsolatba? T. T. B.: Tulajdonképpen filmekkel kapcsolatos lektûr irodalom volt az, amivel kezdtem. Ezek is az említett filmforgalmazó cég, az Intercom termékei voltak, amelyeknek a terjesztésével az az Animus Könyvkiadó foglalkozott, amelyik aztán a késôbbiekben a Harry Potter-regények kiadását szorgalmazta. Ezt a kiadót ismertem meg az említett olcsó regények fordítása kapcsán, és aztán ôk kezdtek el foglalkoztatni mint regényfordítót. A fordítások angolból készültek, németbôl ritkábban dolgozom, bár arra is van példa: az Édesvíz Kiadónak fordítottam két Jung-kötetet. Hogy a „komolyabb” irodalom fordításánál maradjunk, ültettem át magyarra még néhány tanulmányt a Magyar Lettre-nek meg a Metropolis címû filmes folyóiratnak. Az úgynevezett „magas irodalom” kiadásával foglalkozó kiadókkal nincsen kapcsolatom; amiért engem ebben a szakmában többé-kevésbé ismernek, az a Harry Potter-könyvek magyarra ültetése. A Harry Potteren kívül fordított ifjúsági könyveket a mûfordítói szakma nem nagyon ismerheti. G. J.: A filmszövegek magyarítása miben jelent számodra nehézséget? T. T. B.: A filmszövegek fordítása úgy történik, hogy megkapom a filmet kazettán, hozzá a szövegkönyvet angolul. Tehát a fordítás nem hallás után, hanem írott szöveg alapján történik. Ez azért fontos, mert a filmekben egy-egy kijelentés gyakran nem is hallható tisztán, sokszor nem is arra szánják, hogy a nézô pontosan hallja. A szövegkönyv alapján lefordítom tehát mondatról mondatra a párbeszédeket, s eközben a nehézséget elsôsorban az egyes mondatok hosszúságának visszaadása jelenti. Vagyis: „szájra” kell fordítani, figyelembe kell venni a színész szájmozgását, a gesztusait, a cselekedeteit, mindazt, amivel az eredeti mondatot felbontja, szétdarabolja a filmes szituáció. A könyvfordítással ellentétben a film fordításánál ez az egyik legfontosabb szempont, ami azt jelenti, hogy ennek megfelelôen kell megszerkeszteni a magyar szöveget. Ez a munka idônként nagy nyelvi fantáziát és természetesen jó ritmusérzéket kíván. El kell tudni képzelni, hogy az általam megadott magyar szöveget körülbelül hogy fogja majd a szinkronizáló színész elmondani. G. J.: Ez azt is jelenti, hogy a magyar szöveg létrehozásakor koncentrálni kell a mondandó mögötti képiségre is? T. T. B.: A szöveg, mint a film egyik része, gyakran utal a képileg megjelenô tárgyakra, jelenségekre, s ezt a fordításkor természetesen figyelembe kell venni. Igazán akkor nehéz ez, amikor a képileg megjelenô jelenségre nyelvileg egy szójáték utal: ilyen esetben nekem is úgy kell fordítanom a szójátékot, hogy a képiség és a nyelviség egymáshoz való viszonya mûködjék, hogy például a szituáció képi és nyelvi komikuma megmaradjon. Ez persze nagyon erôs kötöttséget jelent a fordításban. A másik fontos jellegzetessége ezeknek a szövegeknek, hogy szinte teljes egészében dialógusok, narratív, leíró részek egyáltalán nincsenek, vagy csak nagyon ritkán fordulnak elô bennük. Valószínûleg a könyvfordításaimon is érzôdik, hogy az erôsségem elsôsorban a párbeszédek fordításában van, mert ebben van a legnagyobb gyakorlatom. Van aztán olyan jellegzetesség is, hogy a filmek zöme jól láthatóan amerikai környezetben játszódik, vagyis egy bizonyos ponton túl nem nagyon lehet ôket „magyarítani”. Ez azt jelenti, hogy sokszor valamiféle „steril” nyelvet kell használni, és ezen belül megvan a filmek fordításának többé-kevésbé kötött, bevett magyar szokása, amihez az ember fordítás közben akarva-akaratlanul alkalmazkodik. Nagy nehézséget okoznak a szleng-kifejezések fordításai. Nem könnyû ugyanis eldönteni, mikor, milyen filmbe írható bele egy néhány héttel korábban felkapott magyar szleng-kifejezés, mennyire „lóg ki” esetleg a film világából, vagy éppen mennyire illik hozzá. Az sem könnyû feladat, hogy mikor használható egy eredeti amerikai reklámszlogen helyett egy, a magyar nézô számára nyilván sokkal ismertebb hazai reklámszöveg. G. J.: Mit lehet kezdeni például a bizonyos termékekhez, az e termékeket reklámozni kívánó filmszituációkhoz kapcsolódó szövegrészekkel? Az olyan dolgokkal, amiknek a neve, megjelenése, milyensége a magyar nézô számára semmit sem mond? T. T. B.: Mivel ezek a filmek piaci árucikkek, árunak számít bennük az is, hogy a szereplôk kimondanak egy-egy terméknevet. Az amerikai filmforgalmazók részérôl határozottan megfogalmazott elvárás, hogy ezeket a neveket a fordítás során meg kell tartani, mert az adott termékek képviselôi igen sokat fizettek azért, hogy az a bizonyos név a filmben elhangozzék, függetlenül attól, hogy Magyarországon az a bizonyos fajta energiaital még nem kapható, és esetleg soha nem is lesz. Ennek a piaci kötöttségnek megvan persze az a veszélye, hogy a névhez való ragaszkodás miatt esetleg elvész egy poén, de ha nekik ez kell, akkor ez kell. Más esetben, ha nincs ilyen megkötés, a fordításban helyettesíti az ember egy Magyarországon ismert termékkel, lehetôleg nyilván amerikaival, hogy az a bizonyos miliô, amirôl az imént beszéltem, hitelesen megmaradjon: egy amerikai filmbe mégsem tehetem be a Traubit egy üdítôital helyére... Ha végképp nem megy ez sem, akkor vagy valami sokkal általánosabb dologgal helyettesít a fordító, vagy egyszerûen kénytelen kitalálni valamit, és ez a szabadság már „csak” fantázia kérdése. Végül is az, aki a filmet megnézi, nem tudja, hogy mi volt az angol eredeti, nem is kéri rajtam számon. Nekem tehát elsôsorban arra kell törekednem, hogy jó legyen a magyar szöveg, még ha ez szigorúan véve tartalmaz is fordítói „pontatlanságokat”. A végsô cél az, hogy a film magyarországi sikere nagy legyen, tôlem tehát azt is elvárják, hogy az eredetiben rossz párbeszédbôl is jó magyar szöveget csináljak. Ehhez idônként arra van szükség, hogy „átköltsem” az eredeti dialógusokat. A szinkron ugyanis a filmben az utolsó olyan alkalom, amikor az eredeti filmen még lehet javítani (esetleg rontani). Ez igaz lehet akár magyar filmre is. Mondok egy példát: Szabó István A napfény íze címû filmje úgy készült, hogy a magyarul írott forgatókönyvet lefordították angolra, annak alapján elkészült az angol nyelvû film, amit aztán az eredeti forgatókönyv ismeretében én fordítottam magyarra. Az így létrehozott szöveget valóban meg kellett alkotni, igazodva egyrészt az eredeti forgatókönyvhöz, másrészt a filmben angolul elhangzott konkrét dialógusokhoz. Nagyon érdekes feladat volt, de ami a lényeg, hogy a végsô szöveggel Szabó István is elégedett volt. G. J.: Van-e abban valami különbség, hogy a magyar filmszöveget valódi szinkronnak vagy feliratozásnak készíted? T. T. B.: Óriási különbség van. A feliratozásnál elôször is nem kell figyelembe vennem a szájmozgást. Nem kell figyelembe vennem a beszédtempót sem, ami az angolban az elnyújtottan lassútól egészen a pergôen gyorsig terjedhet, és egyik is, másik is elfogadott. A magyar filmben viszont nem. Látni idônként olyan filmeket, amelyekben a magyar szinkronszínész szinte szótagolva kénytelen beszélni, mert a fordítás során láthatólag túl kevés szöveget adtak a szájába. Én sokkal inkább szeretem, ha a szinkronszínész többet beszél — ôk persze nem, mert hadarva nehezebb pontosan beszélni —, de az életszerûség visszaadására a pergôbb beszédstílus alkalmasabb, és a szinkronrendezôk joggal várják el, hogy a magyar dialógus „életszagú”, ne pedig „szinkronszagú” legyen. De tulajdonképpen mindez „érzés alapján” megy: egyszerûen rá kell érezni, hogy a filmbéli szituációnak megfelelô lélekállapotban egy magyar ember milyen tempóban, milyen kifejezéseket használva beszélne. G. J.: Azok alapján, amiket elmondtál, az az érzésem támadt, hogy ez a szakma egyfelôl nagyon erôteljes kötöttségekkel jár, másfelôl nagy szabadságot is ad, illetve követel. Így van ez? T. T. B.: Igen, pontosan így. Bár sajátos szabadság ez. Az én fordítási stratégiámba nem fér bele a „gúzsba kötve táncolás”. Ha írott, tehát nem filmes szöveget is fordítok, nem nagyon szeretném, ha bárki bizonyos szavakat, kifejezéseket számon kérne rajtam az eredetibôl, mert mindig az adott közlési szándékot, a konkrét beszédszituációt igyekszem visszaadni. G. J.: Meg szoktál-e nézni olyan filmeket, amiknek te fordítottad a szinkronját? T. T. B.: A szinkronkészítésnek van egy olyan utolsó fázisa, amikor az egész stáb leül, és együtt megnézi a már szinkronizált filmet, hogy a még szükséges apró javításokat el lehessen végezni. De olyan már nagyon régen történt, hogy direkt elmentem volna moziba olyan filmre, amit én fordítottam. Lehet, hogy meg kellene tennem, talán tanulságos lenne, de sajnos ritkán jutok el moziba. G. J.: Azért kérdeztem ezt, mert gondoltam, van olyan tapasztalatod, hogy látod-hallod, miként reagálnak a nézôk, mondjuk egy filmvígjátékot nézve, azokra a nyelvi poénokra, amiket te hoztál létre magyarul. T. T. B.: Ha nem is a moziban, de az említett utolsó szakmai vetítéseken szoktam ezt figyelni. Az, amit én szinkronizáláskor megcsinálok, semmi több, mint hogy az adott dialógusban egyik vagy másik színész szólal-e meg, mikor szólal meg, mikor látható a szájmozgása és mikor áll háttal, mikor és hogyan kell szünetet tartania a szinkronszínésznek. Ennek a dolognak annyira pontosnak kell lennie, hogy én magam is rámondom videóra a szinkronszöveget, kipróbálandó, hogyan is mûködhet ez az egész: lehet-e követni a tempót, megfelel-e a szöveg a színész mimikájának. Mindezt persze nem tudom leírni, csak a szöveget írom le, és a továbbiakat rábízom a színészre meg a szinkronrendezôre. Az írott szövegben nehéz jelölni hangsúlyokat, még akkor is, ha aláhúzhatok, kiemelhetek szavakat, írhatok külön instrukciókat, hogy mondjuk ezt vagy azt így vagy úgy mondja vagy énekelje a szinkronszínész. Ezeket a feladatokat egy könyvfordítás esetén az olvasó magában — ki jól, ki rosszabbul — elvégzi, de ezekrôl a megoldásokról a fordító nem kap visszajelzést. Én errôl közvetlen visszajelzést kapok a szinkronszínésztôl, mert látom-hallom, hogy érthetô volt-e mindaz, amit ki szerettem volna fejezni a szöveggel. Ha végigülném a szinkronizálás folyamatát, minden mondatnál közbeszólhatnék, hogy én ezt itt meg itt így és így akartam, de hát ez persze kivitelezhetetlen. Vagyis az én kezembôl egy pont után kikerül a saját szövegem, és onnantól kezdve nem rajtam múlik, hogy minden mûködik-e a szinkronban, vagy sem. Nagy veszélyben vagyunk tehát, én és a szövegem... G. J.: Mondanál néhány filmet, amit az utóbbi idôben tettél át magyarra? T. T. B.: Az ismertebbek közül említeném a Csillagok háborújának újabb részét, vagy a Harry Potter filmváltozatát. Az utóbbi idôkben többet is lefordítottam a Disney-féle zenés-táncos rajzfilmekbôl, ezek közül némelyikben hét darab három perces dalbetét is szerepel, ott azokat is átköltöttem magyarra. De hát gyakorlatilag hetente csinálok egy filmszinkront, úgyhogy nem nagyon maradnak meg az emlékezetemben... G. J.: Mennyire tetszenek neked azok a filmek, amiket szinkronizálsz? T. T. B.: Nagyon változóan. Amikor még lelkes kezdô voltam ebben a szakmában, minden filmet, amit fordítottam, megszerettem. Ez nem is csoda, hiszen olyan szintû beleélésre van szükség ahhoz, hogy az ember jól és gondosan megírja a dialógusokat, hogy a legpocsékabb amerikai vígjátékot is meg kellett szeressem, hogy plusz poénokat bele tudjak vinni a szövegbe. Volt úgy, hogy amikor megkaptam és megnéztem a filmet, azt mondtam, hogy ez szörnyûség. Aztán ahogy tettem át magyarra, úgy szerettem meg egyre jobban, és aztán még szívesen meg is néztem, persze akkor már csak magyarul. De hosszú távon, pont azért, mert rengeteget csinálok belôlük, egyhangúvá válik, és ha nem jönnének közbe mondjuk könyvfordítások, amik ebbôl a monotóniából kizökkentenek, nem mondhatnám, hogy nagyon meg tudnám szeretni ezeket a filmeket. Alapjában véve nem vagyok a kommersz filmek rajongója, magamtól ritkán mennék el moziba ezek közül a filmek közül valamelyiket megnézni. Ellentétben a szakmában dolgozó más kollégáimmal, rólam nem mondható el, hogy filmrajongó lennék. Én fordítani szeretek, dialógusokat írni, egyszóval mindazt a munkát kedvelem, amit az imént elmondtam. G. J.: Ezek szerint a fordítás szeretete vitt el a könyvfordítás irányába is? T. T. B.: Tulajdonképpen azzal kezdôdött, hogy filmek alapján készült kis, egyhetes élettartamú regényt fordítottam le vagy tízet. Aztán ahogy kapcsolatba kerültem az Animus Kiadóval, ôk próbálkoztak humoros könyvek kiadásával, azokból is fordítottam néhányat. És végül elkezdtek megjelentetni ifjúsági könyveket, és ebben jelentette az áttörést a Harry Potter kiadása. Úgyhogy én ennél a kiadónál fordítottam rendszeresen prózát, meg persze verset is, amennyiben a könyvekben voltak versbetétek. A Jung-fordítások pedig úgy jöttek, hogy egy ismerôsöm szerkesztôként dolgozott az Édesvíz Kiadónál, ismerte a munkáimat, és azt mondta, tudsz te ilyet is fordítani. Ez persze egészen más ügy volt, egyrészt mert németbôl fordítottam, másrészt mert más volt a témája, szókincse, jellege. Jung persze nagyon érdekes volt számomra, mert annak ellenére, hogy pszichológiai-filozófiai szakmunka, nagyon regényes is tud lenni, legalábbis abból a szempontból, hogy néhol eléggé ködös: a fordítás során leplezôdött le, hogy helyenként ô sem tudta pontosan, mit is akart valójában. Nekem viszont magyarul valami olyat kellett létrehoznom, ami minden ponton érthetô, vagyis a fordítás itt igen erôs értelmezést is jelentett. Szerencsére jó visszajelzéseket kaptam a téma szakértôitôl. G. J.: Az ifjúsági irodalom fordítása milyen mûvekkel kezdôdött? T. T. B.: Az Egmont Kiadónál fordítottam néhány olyan kis mesefüzetet, amiket egy-egy filmhez kapcsolódóan jelentetett meg a kiadó. De az igazi könyvfordítás a Harry Potterrel kezdôdött. Igazán a Harry Potter sikere teremtette meg az igényt más, hasonló ifjúsági mûvek kiadására és fordítására is. G. J.: Amikor a Harry Potter fordítását megkaptad, tudtad-e pontosan, hogy mi került a kezedbe? Milyen sikere volt akkor a könyvnek? T. T. B.: Akkoriban még nem volt világsikere, csak nagy angol bestsellernek számított. Az itthoni sikerét illetôen teljesen bizonytalan volt a dolog. Én magam is kételkedtem — igaz, sosem voltam híres arról, hogy meg tudtam volna állapítani, sikeres lesz-e egy könyv vagy sem —, mennyire lesz a Harry Potter fogyasztható magyarul. Egyáltalán nem éreztem, hogy zseniális könyvrôl lenne szó. Most sem tartom ugyan annak, de el kell ismernem, hogy valami mégis van benne, ha ennyire meg tud ragadni egy széles olvasóközönséget. Én is csak így utólag analizálgatom a recepcióját, a sikerének titkát, mert akkoriban nem hittem volna, hogy ekkora, vagy bármekkora sikere is lesz ennek a könyvnek. Ugyanis a Potter esetében nem beszélhetünk szép történetrôl, szép mesérôl abban az értelemben, ahogyan mondjuk egy Michael Ende-, egy Lázár Ervin- vagy egy Békés Pál-könyv szép mese tud lenni. Igaz, ez utóbbiakkal meg az a helyzet, mintha kicsit inkább a felnôtteknek akarnának szólni, vagyis hogy egy tíz év körüli gyerek nem minden esetben tud velük mit kezdeni. A Harry Potternél egészen más a helyzet: vagy a tízéves gyerekek lettek közben érettebbek, vagy valóban ez a „nem szép” hangnem az, amelyiken hozzájuk szólni kell. Mindenféle szülôi útmutatás és felolvasás nélkül is fogyasztják ugyanis ezt a könyvet. G. J.: Ma Magyarországon alighanem te ismered a legjobban a szövegét a Potter-sorozatnak... T. T. B.: Ebben nem vagyok annyira biztos. Mivel a könyv kultusszá vált, vannak emberek, akik kívülrôl tudják az egészet. Harry Potter kvízjátékban én nem biztos, hogy meg tudom mondani, mi volt a jelszó egy bizonyos helyre való bejutáshoz, míg egy tízéves gyerek tudja. Most, az ötödik rész fordításához az interneten megjelent Potter-glosszáriumot használtam segítségül, hogy egy-egy, a sorozatban használatos szónak, névnek az „etimológiáját” megtudjam, és ezeket a glosszáriumokat Potter-rajongók készítik. Úgyhogy inkább az a helyzet állt elô, hogy a fordítás során én támaszkodtam az olvasók tudására. G. J.: Azért te nyilván más szinten rágod át magad ezen a szövegen, mint a gyerekek... Különben miben látod a titkát a Harry Potter elképesztô sikerének? T. T. B.: Sok oka van. A Harry Potter sokarcú regény, új mûfajt teremtô valami, ami a bolond humort az Agatha Christie-féle krimivel, a horror-regénnyel és a kamaszkorú gyerek lelkivilágának elemzésével ötvözi. A különféle stílusok és hangnemek között Rowling meglehetôsen jól lavíroz, pontosan tudja, hol kell egy kis humort adagolnia, hol kell sötétebb tónusra váltania. Egyébként ezt a sötét hangulatot is érdekesen vitte végig az öt részen, amennyiben az elsô könyvtôl kezdôdôen fokozatosan egyre komorabbá válik a mû. Az ötödik rész annyira sötét hangulatú, hogy ebben már sok nevetnivaló nincsen, sôt, olyannyira hiányzik belôle a tréfa, hogy az ember nem is nagyon érti, mennyire van még köze ennek az elsô részhez. De a szerzô elgondolása az, hogy ahogyan nônek a szereplôk, úgy kell nôniük az olvasóknak is. A krimi-része a könyvnek nem mérhetô az Agatha Christie-éhez, mert általában igen egyszerû rejtéllyel van dolgunk, ugyanakkor a szerzô jól fenn tudja tartani a rejtélybôl adódó feszültséget. Ehhez járul, hogy jól szövi a cselekményt, és végül is egy gyerekek számára könnyen olvasható könyvet tud adni. A fôhôs pedig, Harry Potter — aki nekem nem a kedvenc szereplôm, ez a dickensi ihletésû kisfiú nemcsak fôszereplô, hanem bújtatott narrátor is, akinek a szemével az olvasó látja az eseményeket — nagyon jó alkalmat teremt a beleélésre. Nem Harry Potter alakja azonban az igazán izgalmas, a humort sem föltétlenül ô képviseli — minderre van hatvanhat másik szereplôje a könyvnek. Potter olyan, mint egy gumi búvárruha, amibe mindegyik olvasó belebújhat, és ezért is érdekes, hogy ô végig semleges és steril tudjon maradni. A gyerekek belebújnak ebbe az alakba, s onnantól kezdve viszi ôket magával a történet. Aki nem szereti ezt a könyvet, azt szokta mondani, hogy a Potter mindenfelôl össze van lopkodva. Ez alapjában véve igaz is, de Rowling ügyesen rakta össze ezeket az összeszedett elemeket, és valami egészen újat tudott létrehozni belôlük. G. J.: Harry Potterrôl nekem is eszembe jutott Dickens, amiatt is, mert talán Dickens óta nem fordult elô, hogy az angol olvasók ennyire várták volna egy könyv folytatását... T. T. B.: Egy kicsit olyan ez, mint a szappanoperák folytatásában rejlô titok. Valószínûleg, ha a Potter csak két kötet lett volna, már rég elfelejtették volna az egészet. De úgy tudjuk, hét kötet lesz, és most az ötödiknél tartunk. G. J.: És mi a titka a Potter sikerének a felnôttek körében? Hiszen szülôk és nagyszülôk ugyanúgy a rajongók táborába tartoznak, mint a gyerekek. Sôt, az interneten található a Harry Potter kapcsán olyan link is, amely a könyv irodalmi értékeit hivatott bemutatni... T. T. B.: És ott mit írnak? G. J.: Nem sok okosat... T. T. B.: Mivel nem nagyon van definícióm arra, mi is pontosan az irodalmi érték, én már beérném azzal is, ha ôszintén tudnám élvezni. Az az örömöm megvan fordítás közben, hogy egy frappánsan megírt részt megpróbáljak frappánsan magyarul visszaadni, de az nincsen, hogy a Potterben igazán szépnek mondható könyvet olvashatnék, illetve fordíthatnék. Szép bekezdés, leírás persze van benne, de könyvenként jó, ha egy-kettô. Itt, az ötödik részben is azt tapasztaltam, hogy talán egy olyan rész volt, ahol valóban ereje volt a szövegnek. Az effajta erôt tekinteném én irodalmi értéknek. Különben hogy még egy jellegzetességére utaljak a könyvnek, nagyon filmszerû az egész. Ahogyan a kötetek következnek egymásra, egyre kevesebb a humoros ötlet és egyre több az akció. A dialógusok is roppant filmszerûen vannak megírva, sokszor találkozni gesztusok leírásával például, tehát nemcsak azt közli, mit mondott a szereplô, hanem azt is, hogy hogyan, hogy mit csinált közben. Az az ember érzése, hogy filmet néz, és nyilván ez is növeli a könyv fogyaszthatóságát, „élvezeti értékét”. G. J.: Azt hiszem, van ennek valami más háttere is. Nevezetesen az, hogy miközben divat ma kárhoztatni — jogosan vagy sem — az ifjúságot, hogy keveset olvas, mintha nem vennénk tudomásul azt, hogy a 20. század utolsó harmadáig domináns írott kultúrát az utóbbi két-három évtizedben fokozatosan, az utóbbi néhány évben pedig rohamosan felváltotta a képi kultúra. És ha a Harry Potter filmszerû, akkor talán éppen ezt az igényt szolgálja ki. T. T. B.: Ez így igaz, de van itt még valami. A regény alapvetôen arra épül, hogy van egy varázslóvilág meg egy muglivilág, és ránk muglikra, azaz varázstalan emberekre egzotikumként, furcsa lényekként néznek a regény varázsló szereplôi (van közöttük például olyan, akinek az a hobbija, hogy a muglik apró kis hétköznapi tárgyait mint érdekességeket gyûjti). Ugyanakkor a varázslóvilág a mi kis hétköznapi világunknak valamiféle görbe tükre. Ebben az értelemben a könyv már paródia is, a hétköznapi élet paródiája, s mint ilyen, inkább a felnôtteknek jelent valamit. Ugyancsak a felnôtt olvasókat vonzhatja inkább az, hogy a szöveg megidéz mindenfélét: a már említett detektívtörténeteket, Dickenst, germán mitológiát és japán mondavilágot, és az olvasó nyomukba eredhet ezeknek az idézeteknek, hogy megfejtse ôket. G. J.: Ilyen értelemben a Harry Potter jellegzetesen posztmodern szöveg... T. T. B.: A gyerekekkel kapcsolatban az ilyesmibôl, hogy tudniillik valami ismeretlen dolgot meg kell fejteni, egészen mulatságos dolgok fordulnak elô. Meg szoktak hívni gyerekkönyvtárakba, ahol találkozom a Potter olvasóival, és nem egyszer tapasztaltam, hogy a gyerekek, akik egy-egy ritkábban használatos magyar szót (mint mondjuk a kulipintyó) nem ismerik, azt gondolják, hogy ezek a szavak is a szerzô vagy az én találmányaim, és valami, a regény világához tartozó titok lappang mögöttük. Rowling, jótékonysági célzattal, megírt a Potteren kívül, de a Potterhez kapcsolódóan két másik kis könyvet is, amik nem mások, mint a regényekben szereplô varázslóiskolai tankönyvek: az egyik az A kviddics évszázadai, ami a varázslósport szabálykönyvének története, a másik pedig a Legendás lények és megfigyelésük. Ezekbôl a könyvekbôl kitûnik, hogy a szerzô mennyire szereti a mûfajparódiát. Az utóbbiban például a természetbúvár könyvek paródiáját kapjuk, egy igazi stílusbravúrt. Egyébként ezt hallatlanul érdekes volt fordítani is. Ugyanakkor ez a két kis könyv nem lett különösebben sikeres, hiszen a gyerekek — talán éppen az olvasás hiánya miatt — nem tudnak az ezekben a könyvekben rejlô értékekhez eljutni. A felnôttek számára viszont nagy élvezet ezeket a remek kis stílusjátékokat olvasni. Ha a Harry Potterben valamit szeretek, az éppen ez a része, vagyis a stílusjátékokban megnyilvánuló nyelvi lelemény, ami — egy egységes narráció mellett — leginkább a különféle szereplôk megjelenése révén bontakozik ki. A különféle szereplôk különféle stílusú, gyakran játékos megszólalásainak magyarra történô átültetése az igazi, komoly feladat a Harry Potter fordítása esetén. G. J.: Amikor most a Harry Potterrôl kezdtelek kérdezgetni, a válaszaid elsô mondatai arra engedtek következtetni, hogy olyan nagyon nagyra, olyan nagyon átütô erejûnek nem tartod a Rowling-szövegeket. Aztán ahogy beszélgetünk, elôhozol egy csomó olyan dolgot, ami viszont azt mutatja, hogy mégis találsz irodalmi értéket benne. Összességében milyennek tartod a Harry Pottert mint irodalmi szöveget? T. T. B.: Változó minôségûnek. Én egyszerû olvasóként olvastam minden kötetet, amikor a kezembe kaptam ôket, és sosem éreztem úgy, hogy unalmas lenne, hogy ne lenne izgalmas a rejtély megfejtése, de persze ezt minden jó lektûrnek, minden jó kalandregénynek nyújtania kell. De ezen túlmenôen nem tartom valami fenomenális dolognak. G. J.: A kötetek, ahogy egymásra következnek, egyre vaskosabbak lettek. Nem magyaráz-e túl a szerzô, nem fullad-e ki egy kicsit a történet öt könyv után? T. T. B.: A szerzô, én úgy látom, a maga örömére írja ezeket a könyveket. Az ötödik rész egészen sötét, és a hatodik állítólag még inkább ilyen lesz. De ôt már nem érdekli, hogy ki milyennek tartja a könyvet. Az ötödik részt vagy három évig írta, illetve közben mással foglalkozott, férjhez ment újra. Vagyis tényleg csak akkor ír, amikor kedve van hozzá. Ennek ellenére helyenként az az ember érzése, mintha régebbi, fiókba eltett és most elôszedett ötletekbôl állna a könyv. G. J.: Már a negyedik részen is érzôdik, hogy kicsit nehézkesen indul, mert meg kell magyaráznia az elôzô részekbôl ismert néhány dolgot. T. T. B.: Hogyne, ezek a visszautalások már a második könyvtôl kezdôdôen megvannak, de nem hiszem, hogy ez a magyarázás túlságosan jellemzô lenne rá. Az ötödik részben végképp nem: van ugyan néhány magyarázat, de jól adagolva, és csak azokon a helyeken, ahol valóban szükség van rájuk. A szerzô tisztában van azzal, hogy mindenkit érdekel, mi lesz a könyv vége, és emiatt láthatóan nem zavartatja magát amiatt, hogy az elsô százhúsz oldalon nem történik semmi, nem fél tôle, hogy emiatt bárki is letenné. Az elsô részt különben eredetileg hosszabbra írta, csak a kiadója meghúzatta vele, azzal az indokkal, hogy kétszáz oldalnál hosszabb könyvet egyetlen gyerek sem fog elolvasni. Most meg már senki sem szólhat bele, hogy bocsánat, mégsem a Háború és békét írja, mert a siker ôt igazolja. Egyébként pedig olvasmányos maradt a könyv, ami megint csak azt mutatja, hogy a hosszabb terjedelem nem lehet probléma. Én „közelrôl” olvasom a könyvet, s azt mondom, egyszer el lehet olvasni, de többször nem nagyon, mert a következô olvasáskor kellene kijönnie a szöveg szépségének, de ha nem jön, akkor... G. J.: Láttam olyan gyerekmegnyilvánulásokat, hogy tizennégyszer elolvasták egyik vagy másik kötetet. És találkoztam kritikusoknak azzal a komoly értékelésével is, miszerint a Harry Potter egyik nagyszerûsége abban áll, hogy visszaadja a gyerekek olvasási kedvét. Hogy valaki elolvassa a Harry Pottert tizennégyszer, az egy dolog, az pedig egy másik, hogy valóban van-e, lehet-e olyasfajta hozadéka ennek a könyvnek, mint amit az említett kritikusok neki tulajdonítanak? T. T. B.: Rövid távon az efféle hatás vitathatatlan. A könyvkiadók eladási statisztikáin ellenôrizhetô, hogy egy-egy Harry Potter-kötet megjelenését követôen egyértelmûen fellendült a könyvpiac: a gyerekek néhány nap alatt elolvasták az új Potter-kötetet, aztán mentek keresni a könyvesboltba más, hasonló jellegû könyveket. Vagyis egy idôre olvasás-függôvé váltak. Hogy ez mennyire nevezhetô az olvasás szeretetének, az már más kérdés, mint ahogyan az is, hogy mennyi ideig tart egy-egy ilyen nekiveselkedés. G. J.: Vagyis néhány hétre vagy hónapra divattá válhat olvasni a gyerekek körében? T. T. B.: Nem föltétlen mondanám ezt divatnak. Belsô igénnyé válik ilyenkor az olvasás, de hogy az is igénnyé válik-e bennük, hogy könyvtárba járjanak, hogy másfajta könyveket is olvassanak, abban nem vagyok biztos. Száz gyerekbôl öt, aki talán enélkül is olvasó emberré vált volna, elmondhatja, hogy a Harry Potter vezette be az olvasás világába, de a többi kilencvenöt egy-két könyv elolvasása után visszatér az egyéb játékaihoz. G. J.: Mennyire találod esetleg szimptomatikusnak, hogy éppen egy Harry Potter tudja izgalomban tartani a fél világot? T. T. B.: Teljes mértékig szimptomatikusnak látom. De hát mik szokták a fél világot izgalomban tartani? Nem az úgynevezett „magas irodalom”, hanem inkább a kommersz filmek és hasonlók. Most mit mondjak, ilyen a fél világ. Másfelôl pedig nem szívesen állapítanám meg, hogy sikeresség és szépség úgy függenek össze egymással, hogy fordított arányban állnak... G. J.: Én sem gondolnám, hogy így van... T. T. B.: Annyiban mindenképpen van összefüggés, hogy az irodalom élvezete legalább valami minimális belsô erôfeszítést igényel, azt nem lehet teljesen gondolattalanul és reflektálatlanul olvasni. A könnyû irodalmat lehet így olvasni, és a fél világ bizony ezt teszi és ezt élvezi. G. J.: Mi a véleményed a Harry Potter körül kialakult kultuszról? Hogyan viszonyulsz a Harry Potter-körökhöz, weboldalakhoz, chatekhez, kultikussá vált tárgyakhoz? T. T. B.: Ez két részre bontható. Az egyik az üzleti része, ami a tárgyak árusítását szorgalmazza, és ez pontosan ugyanolyan, mint minden más sikeres dolog körül kialakuló üzleti jelleg. A másik a dolog spontán része: a körök, weboldalak, glosszáriumok világa, amelyben az emberek megpróbálnak a maguk gyönyörûségére mindennek utánajárni, összefüggéseket keresni, vagyis egy sajátos Harry Potter-világot felépíteni. Erre ez a könyv nem annyira érdemes, mint amennyire a rajongók gondolják. Szinte az összeesküvés-elméletet súroló módon keresik a könyvben, valós vagy vélt utalásaiban a szerzô titkos szándékait. Véleményem szerint pedig még a kísérlete sincs meg annak, hogy ez a sorozat egy ilyesfajta összefüggô, egységes, zárt, koherens világot mint Harry Potter-világot, mint varázslóvilágot létrehozzon. G. J.: Megér szerinted ez a Harry Potter-könyvekben vagy a rajongók kultuszában meglévô világ annyit, hogy mondjuk — mint olvastam — Ausztráliában a katolikus egyház, Oroszországban pedig a pravoszláv egyház fölemelte ellene a szavát? T. T. B.: Annyi bizonyos, hogy az egyházak a varázslók, boszorkányok, mágusok világát számon tartják és elítélik, tehát ha valaki ezeket dicsérôleg tünteti fel, az számukra nyilván zavaró. A gond inkább az, hogy ezeknek az egyházaknak a képviselôi nem biztos, hogy olvasták ezeket a könyveket. Ha elolvasnák, az ô helyükben én azt mondanám, hogy ezek a könyvek nem azokról a boszorkányokról, varázslókról szólnak, akiket ôk bûnösöknek, az ördöggel cimborálóknak tartanak és elítélnek. Ez csupán egy mese, olyan, mint a jó tündérekrôl szóló mesék, amelyeket szintén nem szokás pápai dekrétumokkal sújtani. Kicsit nagyobb és zajosabb a hatás azokénál, de ugyanabba a kategóriába tartozik, és az erkölcsi értékrendje megegyezik a történelmi egyházak értékrendjével. Bátorság, szeretet, megtámogatva az idézetekkel, a jó gyôzelme a rossz fölött — ezekkel definiálható a Harry Potter-könyvek erkölcsisége. G. J.: A kérdés inkább az, hogy rosszként nem a kicsinyes, kispolgári, hétköznapi lét van-e feltüntetve, jóként pedig az ez ellen induló ilyen-olyan lázadás? T. T. B.: Ha a könyvben szereplô Dursley-családra, tehát mint jellegzetesen mugli, azaz varázslatra képtelen figurákra gondolsz, akkor így van. Ôk azonban jellegzetesen karikatúrafigurák. Akik valóban rosszak, azok a varázslók világában fordulnak elô: ezek hataloméhesek, rasszisták, világuralomra törnek, s velük kapcsolatban akár még konkrét történelmi utalások is elhangzanak. G. J.: A Harry Potter-kultusznak része-e az is, hogy a könyvek mindenütt ugyanolyan formátumban, ugyanolyan borítóval, a borítón ugyanazzal a betûtípussal, ugyanolyan, Svédországban gyártott, újrahasznosítható papíron jelennek meg? T. T. B.: Azt tudom, hogy az elsô rész magyar kiadásának borítója magyar tervezés alapján készült, aztán az újranyomása már az amerikai borítótervet vette át. Nem az angolt tehát, ami kifejezetten brit ízlést tükröz, szerintem egy kicsit tán gyermeteg, vagy talán poros is. Az amerikai kiadás borítója harsányabb, ezt vette meg az Animus Kiadó. Annyi valószínûleg elôírás lehet, hogy az egyes országok ne csináltassanak saját borítótervet. De az amerikai kiadás mindenképpen különbözik az angoltól, olyannyira, hogy ôk még az elsô rész címét is megváltoztatták. Ezek a külsôségek valószínûleg azért is számítanak, mert az elsô négy rész megfilmesítésének jogát a Warner Brothers megvette, nekik fontos tehát, hogy ami a filmplakátokon lesz villámló nagy betûkkel, az jelenjen meg a könyvborítón is. És amióta megvan, hogy ki játssza a fôszerepet a filmben, azóta az ô arcvonásai köszönnek vissza grafikus formában a könyvborítókról. Ez idáig mind rendben is volna. A bajok viszont akkor kezdôdnek, amikor ilyesfajta üzleti szempontok miatt megtiltják például a nevek lefordítását. A két kis „tankönyv” fordításakor fordult elô, hogy a négy, addigra magyarul már megjelent könyvben nem szereplô lények beszélô, vicces, hangulatot teremtô nevét, amit én magyarítottam, vissza kellett állítanom angolra emiatt az üzleti megfontolás miatt. Ennek a könyvnek egyik erôssége, hogy például a névadásban van egy nagy adag nyelvi lelemény, amit ha nem engednek meg az adott idegen nyelvre átültetni, elvész a nevek varázsa. Az egyik kis könyvben szerepel például ötféle sárkány, ebbôl három elôfordul az elsô négy kötetben, azoknak tehát van magyar nevük, a másik kettô nem, s azok ebben a kis „tankönyvben” a három magyar mellett angolul szerepelnek. Szörnyû... Az a baj ezekkel a nagy sikerre számot tartó filmekkel vagy könyvekkel, hogy pénzügyi, üzleti, image-építési okok miatt korlátozzák a fordító szabadságát. G. J.: Nyilván nagy a félelem a plágiumtól... T. T. B.: Nem is föltétlenül csak ez a helyzet, hiszen bármit le tudnak védeni, megvehetik a magyar kiadás jogát vagy akár a magyar neveket is örökre. Itt inkább arról van szó, hogy egy és ugyanazon dolgot a világ bármely pontján ugyanazzal a névvel akarnak árulni... De a fordítói szabadság ilyesfajta korlátozása nagyon rossz gyakorlat, ami ellen nekünk valahogyan védekeznünk kell. G. J.: Arról tudsz, hogy Oroszországban készült egy Harry Potter-utánzat? T. T. B.: Én csak arról tudok, hogy valaki fölvette a Harry Potter nevet, és e néven publikál. G. J.: Ilyen is van, de én arra gondoltam, hogy egy Dmitrij Jemec nevû gyermekkönyv-író megírta a Harry Potter orosz változatát Tánya Grotter címmel, s ez a könyv többé-kevésbé követi a Harry Potter elsô részének szituációit, csak az egész orosz környezetbe van helyezve, és a fôhôs nem fiú, hanem lány. A szerzô azt állítja, hogy ez nem plágium, hanem paródia, ami azért születhetett meg, mert rossz a Harry Potter orosz fordítása. T. T. B.: Sok ilyesfajta próbálkozás létezik, ezeknek egy része, könyv alakban, interneten, üzleti céllal jön létre. De a Harry Potterben az a jó, hogy megtermékenyíti az emberek fantáziáját, és jó dolgok is születnek az efféle kísérletekbôl. Nekem is jártak a kezemben olyan, gyerekektôl származó írások, amik a Harry Potter hatása alatt születtek. Van köztük gyönyörû rajzokkal illusztrált, valóságos mûalkotás is — csodálatos. Ha a Harry Potter valódi olvasóvá nem is tesz, íróvá talán igen. G. J.: Rowling, illetve a körülötte kialakult üzleti világ tiltakozása a hamisítások ellen azért is érthetetlen egy kicsit, mert amint te is mondtad — és hiszem, hogy ez így is van — a Harry Potter maga is mindenféle „idegen” szövegekbôl van összerakva, tehát éppenséggel rá is vonatkozhatna a plágium vádja. Amiért egyébként az orosz plágiumot és a rossz fordítást szóba hoztam, annak az az oka, hogy szeretném tôled megkérdezni: a magyar fordítás véleményed szerint mennyiben járult hozzá a könyv magyarországi sikeréhez? Vagy egyszerûen csak arról van szó, hogy a könyv világméretû sikere a fordítástól függetlenül „begyûrûzött” hozzánk is? T. T. B.: Azért nem nagyon tudok erre mit mondani, mert nem áll rendelkezésemre semmiféle százalékos adat arról, hogy nálunk nagyobb volt-e, s ha igen, milyen arányban volt nagyobb a sikere a Potternek, mint a környezô országokban. Elôfordulhat, hogy akár rossz fordítással is sikeres lehetett volna a könyv, bár ezt azért kétlem: ha rossz a fordítás, élvezhetetlen a könyv, legyen az bármilyen jó is az eredetiben. És persze a rossz fordításnak is vannak fokozatai. A mai olvasó egy kissé zötyögôs, egy kissé magyartalan szövegen már nem akad fönn, mert annyi szeméttel találkozik, hogy ez már föl sem tûnik neki. Összességében azt gondolom, nagyon rossznak kellene lennie ennek a fordításnak ahhoz, hogy ez az eladási példányszámban is megmutatkozzon. Egyébként pozitív visszajelzéseket kaptam a fordításomról, azt mondják, nagyon jó, bár az olvasók általában nem tudják, mi ebbôl az eredeti könyv érdeme és mi a fordítóé. Ôk jobbára csak azt látják, hogy kellemes magyarsággal megírt, szórakoztató könyvet tartanak a kezükben. G. J.: Én csak arra gondoltam, hogy mivel Rowlingék annyi mindenre figyelnek, csodálkoznék, ha valamiképpen nem kontrollálnák a fordításokat is. T. T. B.: Nem gondolom, hogy bármit is csinálnának vele. Egyrészt ha jól megy a dolog, ha sikeres a könyv, akkor nincs miért, másrészt nem nagyon lehet rá kapacitásuk sem, hogy magyarokkal vagy magyarul tudókkal elolvastassák. Legfeljebb a magyar kiadón keresztül ellenôriztetik, mert tudják, hogy neki is érdeke, hogy jól fogyjon a könyv. A filmfordításoknál, ha jól emlékszem, a Csillagok háborújánál találkoztam a minôségellenôrzés olyan módjával, hogy a magyar szöveget vissza kellett fordítani angolra, és azt kiküldeni a megrendelônek (mellesleg ezt az angol fordítást is én csináltam — ennyit az ellenôrzés komolyságáról). Odakint — úgy tapasztalom — annyira az angol nyelv vonzásában és bûvöletében élnek, hogy nem is nagyon törôdnek vele, mi az, hogy valamit le kell egy másik nyelvre fordítani, át kell egy másik kultúrába ültetni. Talán az utóbbi idôben kezdtek vele kicsit jobban foglalkozni, olyanok kapcsán, hogy mondjuk, ha egy nevet meghagyunk eredetiben, akkor az a befogadó nyelvben lehet akár trágár szó is, és akkor nem biztos, hogy nagyon kellene hozzá ragaszkodni. Persze ebbôl is adódnak furcsaságok: elôfordul olyan kérés, hogy egy kontextusból kiszakított névlistát kell lefordítanom és visszajuttatnom, s csak azután küldik majd el a teljes szövegkönyvet a már lefordított nevekkel és az utasítással, hogy akkor így tessék a neveket használni. Szóval elôbb megkérdeznek, azután az általam adott megoldás alkalmazására utasítanak. A legjobb az, ha semmit sem szólnak, mert abból nem lehet baj. G. J.: Más fordításaidhoz képest a Harry Potter fordítása mennyire számított nehéznek? T. T. B.: Nem mondanám nehéznek, mert élvezetes munka volt. Egy fordítás számomra akkor nehéz, ha nem élvezem a szöveget. Én abszolút intuitív módon meg kedv szerint fordítok. Ezért aztán nem is tudom kitalálni, hogy mivel mennyi idô alatt tudok elkészülni, milyen tempóban tudok haladni. Van egyfajta belsô kontrollom, tudom, hogy mit várok el magamtól, s ha azt is tudom, hogy egy fordulatnak lenne valami frappáns megoldása, csak pillanatnyilag nem jut az eszembe, hosszú ideig képes vagyok keresni, s addig úgysem adom ki a kezembôl a munkát, amíg ezt meg nem találom; ha megtalálom egyáltalán. Egyébként pedig úgy van ez, hogy az eredeti szöveg idônként használ olyan szerkezeteket, amelyeknek a magyar megfelelôje két-három egészséges mondatba sem férne bele. Ha mindig mindenütt szöveghû akarnék lenni, akkor nagy baj van, és ilyen szempontból az ötödik kötet nagyon „besûrûsödött”, sok volt benne a túlzsúfolt mondat, ami talán az eredetiben is zavaróan hatott már. Ez talán nehézség volt a fordítás során. Biztosan lehetne nehézségnek mondani azt is, hogy új szavakat, fogalmakat kell kitalálni, de nekem ez inkább könnyebbség. Én ebben érzem jól magam.